Nemcsak másoknak, de sokszor magunknak is hazudunk. Van, hogy felismerjük az önáltatást – mégsem teszünk ellene –, általában azonban fel sem tűnik, hogy becsapjuk magunkat. Márpedig az önámítás sokszor komoly pusztítást tud végezni lelki világunkban, társas kapcsolatainkban.
Persze kényelmetlen gondolkodnunk, beszélnünk bizonyos dolgokról, nem vesszük tudomásul, illúziókat kergetünk, vagy menekülünk, amikor szembe kellene nézni a valósággal. Gyakran nem mondunk igazat, nem mutatjuk ki valódi érzelmeinket egy emberrel kapcsolatban. Kényszerűségből, kíméletből, vagy érdekből, de sokszor csak félelemből. Tudatosan, vagy tudat alatt “biztonságosabb” gondosan őriznünk az önmagunkról és másokról alkotott (tév)hiten alapuló illúzióinkat.
Az önámítás túlmutat az egyszerű kognitív torzításon, hiszen a valóság radikális újraírásáról van szó, amelynek célja, hogy megőrizzük hamis, de igaznak vélt énképünket és megvédjük személyünket.
Akiknek nincs elég erejük ahhoz, hogy szembenézzenek a valósággal, védik hamis énképüket, mert nem tudnak szembesülni negatív tulajdonságainkkal és tetteikkel, saját önzőségükkel, félelmeikkel, indulataikkal stb.
Az önámításra való hajlam mindenkiben ott lakozik. Sokszor azért van szükségünk illúziókra, akár önmagunkkal szemben is, hogy az életben adódó nehézségekkel meg tudjunk birkózni. Csakhogy ez a fajta önvédelem valójában önbecsapás, menekülés, a problémákkal való szembesülés, és a felelősség elől.
A gond az, hogy hosszú távon az önbecsapásnak komoly következményei is lehetnek: a hazugságokon alapuló káosz könnyen alááshatja lelki egészségünket és kapcsolatainkat. Ha saját vágyainkat nem vagyunk képesek bevallani még saját magunknak sem, akkor még kevésbé tudunk őszinte kapcsolatot kialakítani bárkivel is. Észrevétlenül nagy árat fizethetünk mindezért, mert a valótlanságok mindannyiunk lelkét rombolják.
“Nietzsche szerint, amit az ember másnak hazudik, elenyésző semmiség amellett, amit az ember önmagának hazudik.”
Természetesen az önámitás felismerése és beismerése fájdalmas lehet, az azzal való felhagyás pedig kemény munka (önismeret) árán sikerülhet. A cél olyan döntéseket hozni a jelenben, amelyek az igazságra, nem pedig a vágyálmokra épülnek.
Arra kellene törekednünk, hogy megfigyeljük saját valós mozgatórugóinkat, illetve arra, hogy tetteink mindenkor összhangban legyenek érzelmeinkkel.
Aki azt hiszi, hogy környezete csak akkor fogadja el, ha ő tökéletes, akkor nem tud szembesülni saját árnyoldalával. Megértő, segitőkész közegben hamarabb, illetve nagyobb eséllyel nyerhetünk rálátást saját önbecsapásunkra.
Nincs más dolgunk tehát, mint kibúvók keresése helyett felelősséget vállalni tetteinkért, szigorúbbnak lenni önmagunkkal szemben, mérlegelni a döntéshelyzetekben, hogy valójában mi is az igazság, és mi az, amire igazán vágyunk. Feltéve, hogy nem akarunk a saját csapdánkba esni, hanem valóban őszintén élni és őszinte kapcsolatokat ápolni.
Különben elveszithetünk fontos kapcsolatokat, csakhogy a magunkról alkotott ideális képünket fenntartsuk. Normális esetben az ember az őszinte, mély emberi kapcsolatait fél elvesziteni. Mindnyájunk életében kell legyenek emberek akikért bármit hajlandóak vagyunk megtenni. És ha őket elveszitjük és tovább élnek nélkülünk akkor összeomlunk. Mivel hiszünk benne, hogy nem lehet minden hazugság. Hiszünk benne, hogy vannak olyan emberi kapcsolatok, amelyek egyszerűen nem tudnak megszakadni. Hiszünk benne, hogy van értelme ennek az egésznek, amit Életnek nevezünk, és ez az értelem nem csak az, hogy tanuljunk a vesztességeinkből, hanem annál sokkal több: olyan tiszta, őszinte kapcsolódások megtalálása, amelyek egymástól elválaszthatatlanok.
