Nagyon sokszor hallhatunk az önismeret fontosságáról, annak belső életünkre, párkapcsolatunkra, családunkra gyakorolt pozitív hatásáról. Az önmagunkról való tudás egy alapvető emberi szükséglet Mégis, sokan megrekedünk az önmagunk felé vezető úton, vagy akár rá sem lépünk az ösvényre.
Mi gátol meg minket önmagunk megismerésében?
Miért olyan nehéz szembenézni valódi arcunkkal?
Freud szerint lelki betegségeink fő okozója az önmagunk megismerésétől való félelem.
Igyekszünk elkerülni, elfojtások által, hogy kapcsolatba kerüljünk nem kívánt érzelmeinkkel, emlékeinkkel, impulzusainkkal, lehetőségeinkkel. Ez a félelem sok esetben kéz a kézben jár a mások, a külvilág megismerésétől való távolságtartással, vagyis a belső és a külső problémáink gyakran kapcsolatban állnak, hasonlítanak egymásra.
Ez a félelem védekező jellegű. Önbecsülésünket, önmagunk szeretetét úgy tudjuk megőrizni, ha elzárkózunk az idealizált képünket fenyegető felismerésektől. Félünk kapcsolatba kerülni azzal a tudással, amely szégyent válthat ki belőlünk, gyengének, gonosznak vagy érdemtelennek érezhetjük tőle magunkat. Elfojtással és hasonló elhárító mechanizmusokkal őrizzük meg azt a képet, ahogyan önmagunkat látni szeretnénk, így a kellemetlen és veszélyes igazságok homályban maradhatnak.
A pszichoterápiában ezeket a manővereket ellenállásnak nevezzük, melyekkel a fájdalmas tényekkel való szembesülést igyekszünk elkerülni. A terapeuta valamilyen módon próbálja megláttatni velünk ferdítéseinket, kapcsolatba hozni ezekkel az igazságokkal, illetve megerősít bennünket, hogy már mi magunk is képesek legyünk elviselni a tudatosulás okozta terheket.
Freud azt mondta: „őszintének lenni önmagunkkal – ez a legnagyobb erőfeszítés, amire egy emberi lény képes lehet.”
A problémáinkhoz való ragaszkodás mellett sokszor a személyes növekedésünket is igyekezhetünk elkerülni. Itt másféle szorongások is beléphetnek: ha nem tudjuk megugrani az általunk támasztott mércét gyengének, elégtelennek érezhetjük magunkat. Félelmünk teljesen érthető, viszont fel kell ismernünk azt is, hogy alkotni csak ennek leküzdésével válunk képessé. Tehetségeinket a mindennapi gyakorlatban ki kell használni.
Maslow szükségletpiramisára gondolva emlékezhetünk, hogy a kíváncsiság, a felfedezés vágya magasabb szükséglet, mint a biztonság.
Veszélynek, szorongásnak és félelemnek kitéve nagyon nehéz elindulnunk az önmagunk felé vezető úton. A kisgyerekek jellemzően édesanyjukba kapaszkodva ismerkednek a környezettel, és csak lépésről lépésre indulnak felfedezőútra.
Felnőttként szorongásaink és félelmeink jellemzően kifinomultabbak és rejtettebbek. Ha érzéseinkkel kényszerűségből nem kell feltétlenül szembe kerülnünk, hajlamosak lehetünk elfojtani őket, létezésüket magunk előtt is letagadni. Így gyakran nem is „tudjuk”, hogy szorongunk.
Gyakran jobb nem tudatában lennünk a problémáinknak, hiányosságainknak, hiszen, ha megengednénk magunknak a tudatosságot, cselekednünk kellene, ki kellene dugnunk a fejünket a homokból.
Tehát sokszor valójában a tudásból eredő következményektől, a felelősség felvállalásától félünk.
Ezzel a mentalitással a pillanatnyi kényelmünkért feláldozzuk a hosszútávú boldogságunkat.
De, aki így gondolkodik, az valójában egy hamis biztonságérzetben ringatja magát: azt hiszi, hogy ha nem változtat semmit, akkor nem lehet rosszabb.
Aki nem tanul meg a saját életéért felelősséget vállalni, tudatosan a céljaiért küzdeni, az egész életében csak sodródik. A felelősségvállalás hiánya sodródáshoz vezet, sodródni pedig többnyire csak lefelé lehet. Igy temetik el sokan élve önmagukat.
Ha ismerjük és megértjük félelmeinket, ártalmatlanná tehetjük őket.
Fontos látnunk, hogy ez a folyamat nagy merészséget és kitartást kíván tőlünk.
Paradox módon éppen az önmagunkról való tudás válik az önmagunkkal kapcsolatos szorongásaink legjobb ellenszerévé, feloldva azt.
Nem kell attól tartanunk, hogy rossz emberek vagyunk, csak egész egyszerűen néha nem megfelelő döntéseket hozunk. Tudatosítással és felelősségvállalással ezek a döntések felül írhatók.
Minden egyes nap meg kell hozzuk a döntést, hogy haladunk előre céljaink felé, kilépve a komfortzónánkból, míg végül ezek az apró döntések automatikusan végrehajtott szokássá vállnak.
Ha másra vágysz, mint ahol most tartasz, amikor elakadtál, érdemes feltenned magadnak a kérdést:
Mit tehetek most azért, hogy jobb legyen?
A kulcs a cselekvés és a jelen pillanat.
De mi van, ha már késő változni, kérdezzük önmagunktól?
Amig élsz még nem késő, hogy azzá válj, aki lenni akarsz.
Az önmagunkkal való bátor szembenézés által személyiségünk gazdagodik és fejlődik, igy meglévő képességeinket jobban kihasználjuk.
