“Egyszer egy törődő férfi bebábozódott pillangót talált a kertjében. Odaült, és órákon át figyelte a bogarat, amint a gubó végén lévő kis lyukon keresztül próbálta átpréselni a testét.
Végül a pillangó nem haladt tovább. Úgy tűnt, mintha feladta volna a küzdelmet. Ezért a férfi megsajnálta, és elhatározta hogy segít a pillangón. Fogott egy ollót, és levágta a gubó megmaradt részét. A pillangó ezután könnyedén előbújt, ám a teste feldagadt, a szárnyai pedig kicsik és összezsugorodtak voltak.
A férfi továbbra is figyelte a pillangót, mert arra számított, hogy a szárnyai megnagyobbodnak és boldogan elrepül. Azonban hiába várt. Ez nem történt meg.
A pillangó élete hátralévő részében használhatatlan szárnyakkal mászkált. Soha nem volt képes repülni.
Amit az ember a maga kedvességében és sietségében nem értett meg, az az volt, hogy a korlátozó gubó és a küzdelem, amit a pillangónak meg kellett vívnia, hogy átjusson az apró nyíláson, a természet ajándéka volt. Hogy a pillangó folyadékot szívhasson a szárnyaiba és készen álljon a repülésre, amint kiszabadul a gubóból.
Néha éppen a küzdelmekre van szükségünk az életünkben. Ha a természet hagyná, hogy akadályok nélkül menjünk egész végig az életünkön, az megnyomorítana minket. Nem lennénk olyan erősek, mint amilyenek lehetnénk. És soha nem tudnánk repülni…”
Egy ember szabad döntésén múlik az, hogy változtat-e az életén, legyen szó akár egy rossz kapcsolatból való kilépésről, egy fontos kapcsolat megőrzéséről, egy munkahelyváltásról, egy szenvedélybetegségről való leszokásról, vagy bármi más változásról az életében. mindig oka van annak, ha nem a változás mellett dönt.
Ez az ok legtöbbször a kényelem és a bizonytalanságtól való félelem.
Bármi is legyen az, fontosabb, mint a lehetőség, amit kínálnak neki.
Egy gyereket még terelgetni kell ahhoz, hogy megfelelő értékrend, világkép és életképesség alakuljon ki benne, és időnként ez bizony az akarata ellenére történik.
Sokaknak pedig még felnőttként is szükségük van útmutatásra, mert vagy a nevelésük volt hiányos, vagy egy olyan trauma érte őket, amivel nem tudtak mit kezdeni, de erőltetve ez az útmutatás is értelmét veszti.
Fel kell ismerjük, hogy mindenki pontosan ott van, ahol neki jelenleg a legjobb.
Hiszen ha nem lenne jó neki, ha a kényelménél, a félelmeinél vagy bármilyen kifogásánál fontosabb lenne az, hogy változtasson az életén, akkor már változtatott volna. Ezért nem érdemes senkivel sem harcolni azért, hogy ne úgy élje az életét, ahogy jelenleg éli, mert ha igazán fontos neki a saját élete, és valóban jobb számára egy másik alternatíva, akkor tesz érte magától is. Ha csak várakozik, egy helyben topog, vagy teljes gőzzel folytatja a jelenlegi életét, akkor jó neki így.
Igen, van, aki képes így teljesen leépülni, de ezt az utat is ő választotta.
Az igazi boldogság és lelki béke elérése mély érzésekből és döntésekből fakad. Ezekért mindenki csak saját maga tehet. Az emberi kapcsolatok kötőanyaga természetesen a szeretet. Van azonban, amire a szereteten kívül még nagyon nagy szükség van kötőanyagként egy harmonikus kapcsolatban: közös nyelvre és közös értékrendre.
Itt csúszik el egymás mellett a legtöbb ember. Egyszerűen nem értik egymást, hiába beszélnek látszólag ugyanazon a nyelven.
A feladat tehát adott: megtanulni egy közös nyelvet.
Megtanulni valóban megismerni a másik embert. Ez nagyon sok időt, türelmet és erőfeszitést igényel a részünkről.
Megtanulni megérteni őt, ami már könnyebb ha igazán ismerjük a valódi énjét.
Megtanulni odafigyelni az apró rezdüléseire azokra is amik számunkra még ismeretlenek.
Megtanulni azt adni, amire valóban szüksége van, nem pedig azt, amiről azt hisszük, hogy szüksége van rá.
Megtanulni kifejezni a saját szükségleteinket.
Megtanulni az ő szeretetnyelvén kommunikálni, és nem mindig csak a sajátunkon.
Megtanulni önzetlenül adni.
Megtanulni befogadni.
Megtanulni bocsánatot kérni és megbocsátani egymásnak, ha tévedünk és hibázunk.
Mindnyájunknak a nehézségek adnak igazi erőt ahhoz hogy ledöntsük a korlátainkat. Aki nem szembesül nagy problémákkal az élete során, amit csak egyedül tud megoldani, az soha nem lehet igazán szabad.
Tehát, ha úgy látjuk, mi mindent megtettünk azért, hogy megértsük a másik ember szükségleteit akkor nem kell attól tartanunk, hogy a törődésnek nem azt a szintjét nyújtuk neki ami megfelelő a számára. A küzdelmeit, démonaival a harcot mindenki saját maga kell megvivja ahhoz, hogy fejlődjön. Feltéve ha a fejlődés és nem a leépülés útját választja. De ez már mindenkinek a saját döntése…
„Tudd mindig, a legnehezebb pillanataidban is, hogy az igazi boldogság nagy harcban és küzdelemben születik.” Müller Péter
