Jó hatással van az életünkre, ha beismerjük, hogy tévedünk.
Legyen szó párkapcsolatról, gyereknevelésről vagy munkáról: olykor érdemes beismerni, ha kiderül, hogy nem volt igazunk és tévedtünk.
Általános tévhit az, hogy mindenben tévedhetetlennek és tökéletesnek kell lennünk. Sok esetben pont azzal ártunk saját magunknak a legtöbbet, ha képtelenek vagyunk felelősséget vállalni, ha valamiben nem volt igazunk.
Nagyon sokan nem vállalnak azért felelősséget, ha nem volt igazuk és hibáztak valamiben, még akkor sem, ha teljesen egyértelmű, hogy korrekcióra lenne szükség a tetteik alapján. Márpedig ez az egyik legrosszabb dolog, amit valaki tehet bármilyen emberi kapcsolati szinten, mert ezzel elzárja magát és a kapcsolatát is a korrekció, kijavitás lehetőségétől, ezáltal a fejlődéstől is.
Egészen egyszerű indokból: a kölcsönös tisztelet és hitelesség alapja lenne az, hogy felelősséget vállalunk a hibáinkért is.
Mindenféle gyenge kifogást felhozunk annak érdekében, hogy megmagyarázzuk, hogy miért nem tettünk meg valamit, vagy éppen azért, hogy miért tettünk valami, a másik számára elfogadhatatlant ( nem kommunikáltunk, nem figyeltünk oda a másik szempontjaira, nem tettünk erőfeszitéseket, nem értékeltünk valamit vagy valakit, türelmetlenek voltunk stb.)
Ha vállaljuk a felelősséget, és beismerjük, hogy elrontottunk valamit, általában nem is mondanak semmit. Mégis mit mondhatna bárki? Elrontottuk, de ha nem ismerjük be a hibánkat, akkor egyre tovább fognak számon kérni és folyamatosan nagyon kellemetlen helyzetbe hoznak, állandóan hibáztatnak. Szóval csak vállald a felelősséget és azonnal visszavonul az aki számon kért.
A hiba nem kudarc
Miért olyan fontos, hogy elismerjük, ha hibáztunk?
Két oka is van annak, hogy beismerjük tévedéseinket:
1.Elsősorban magunkért kell megtegyük hogy a téves útról visszafordulunk, mégha nehezünkre esik ezt fellvállalni mások előtt akkor is, mert csak igy kaphatjuk vissza maradéktalanul a lelki békénket, egyensúlyunkat és önmagunkba vetett hitünket. Önértékelésünk ezáltal nő.
2.Ugyanakkor kapcsolatainkban, másokkal szemben ha elismerjük, hogy nem minden úgy alakult, ahogy elképzeltük és felelősséget vállalunk a saját szerepünkért, amivel a dolgok alakulásához hozzájárultunk, előbb-utóbb értékelni fogják, hogy nem mismásolunk, nem rejtegetjük az igazságot, nem hazugságra alapozunk egy kapcsolatot.
Ugyanis alapvető, közös érdekünk az emberi kapcsolatainkban az, hogy sikeresek legyenek, és mindenki azt szeretné, ha a megoldásra törekednénk, hogy a közös céljainkat elérjük. Ehhez pedig az kell, hogy hibáztatás helyet felvállaljuk a saját tévedéseinket, mert csak igy tudunk visszajutni arra az útra amelyen bármilyen kapcsolatban közösen elindultunk.
Ezzel tudjuk a hitelességünket erősíteni, ami pedig tiszteletet fog kiváltani a környezetünkből. Ha felvállaljuk, hogy tévedtünk valamiben, akkor azt őszinteségnek értékelik mások, növeli a bizalmat felénk és ezen keresztül tisztelet ébred az emberekben és jobbik esetben empátia lesz az emberek válasza. Ehhez azonban lelki érettség és érzelmi intelligencia szükséges.
Érthető, hogy senki sem akar hibázni, hiszen jól megtanultuk már gyerekkorunkban, hogy a hiba egyenlő a kudarccal és ebben a teljesítményorientált világban nem lehet kudarcot vallani. Ám ez a hozzáállás csak hátráltatni fog az életben, ha nem engedjük el a hibáktól való irracionális félelmünket.
Mert a kudarc által rengeteget tudunk fejlődni, és rengeteg új lehetőség nyílik előttünk – ha eldöntöttük, hogy így legyen.
Ez mind szép és jó – mondhatod, de mi van akkor, ha már úgy érzed, eleget tanultál? Már elég volt a sok szenvedésből, kudarcból, padlóra kerülésből és felállásból. Keservesen megtanultad már, hogy akkor tud legjobban fájni valami, amikor mindent beleadsz – és mindent elveszítesz. Ilyenkor merül fel a kérdés: vajon megéri beleadnod mindent, ha ekkora sérülést szenvedhetsz? Megéri vállalni a kockázatot, megéri sebezhetővé válni és teljesen kinyitni azt az ajtót, amit valaki talán úgy fog becsapni, hogy a falak is megrepednek tőle?
Minden vereség – főleg az, ami érzelmeid összeomlásához vezet – megkeményíti a lelkedet. Az ösztönös védelmed azt súgja, ne tedd – ne vállalj újabb kockázatot, legyél óvatos, ne válj újra kiszolgáltatottá, ne adj bele mindent, mert akkor mindent elveszíthetsz. Viszont „a legveszélyesebb stratégia az, ha egy szakadékon két ugrásból akarsz átjutni.”
Nincs kicsi. Nincs fél szívvel cselekvés. Nincs olyan, hogy kicsit szeretni. Nincs félve lépegetés előre. Emberi kapcsolatokban nincs. Olyan embernek bátran nyisd meg a szived aki jól ismer téged, erősségeiddel, hibáiddal együtt. Az igazán fontos céljaid elérésében nincs megalkuvás. Vagy beleadsz mindent szivvel-lélekkel, vagy el se kezdd, mert úgyis kudarcra lenne ítélve.
Inkább azt kell kitűzni célnak, hogy megbízható személyként legyünk jelen a környezetünk életében, olyan emberként, akire számíthatnak, tisztelnek, akiről tudják, hogy őszinte – mindehhez pedig elengedhetetlen, hogy ha hibázunk, tévedünk, azért vállaljuk a felelősséget.
