Másképp sérülnek a nők és a férfiak bizonyos szempontból és alapvetően, általában véve más a megküzdési módunk. Gyermekként is már, de felnőttként meg főleg. Más a biológiai program is és a lelki szükséglet, érzelmi érzékenység, és a felnőtt férfiak mindaddig anyát projektálnak a nőkre, amíg terápiában nincs feldolgozva a gyermekkor, a kötődés sérülései.
A nők is apát látnak a férfiban, de általánosabb ma az a dinamika, hogy a férfiak gyerekben vannak a nők mellett, mint fordítva.
Ma még inkább erős nők és gyenge férfiak vannak, azért, mert a nők kevésbé félnek az érzelmi munkától és az érzésekkel való mély találkozástól, de a férfiak úgy vannak kódolva, hogy bármikor képesek legyenek az érzelmeiket félretenni (háború és harc) míg a nők helyettük is éreznek és gyógyítják a férfi szívet.
Másfelől, mivel főleg az a helyzet, hogy az apák érzelmileg elérhetetlenek voltak, mi nők mindent megteszünk, hogy szeretve legyünk végre a férfi mellett és ezért is talán, többet és hamarabb kezdünk el dolgozni magunkon illetve megyünk a férfi után, megyünk a kapcsolat után, mindenáron fenn akarjuk tartani azt. Ehhez még hozzá jön a biológiai is, hogy akkor vagyunk biztonságban, ha van, aki vigyázzon ránk, valamint ott vannak a gyerekek, és ősi program, hogy kötődünk az apjukhoz.
Míg a férfi ha nem érzi jól magát, sokszor elmegy, van hogy fizikailag is, de érzelmileg főleg. Felszívja magát gyermeki dacból és dühből és bebizonyítja a világnak, hogy nincs neki szüksége senkire, ráadásul nő ne mondja meg neki, mit csináljon (anya). Mivel nem tudott úgy kapcsolódni gyermekként ahogy vágyott rá, ráadásul arra tanították, hogy legyen erős és az ő érzései nem számítanak, magára maradt, és bekapcsol az ősi program, a harcos, a túlélő, innen meg könnyebb az az út, hogy leszek akkor inkább egyedül. Pusztán biológia miatt nincs szüksége a nőre, védelemben van a másik nélkül.
Valójában az eltemetett fájdalmakkal nem akar szembenézni amit ráadásul a nő felhoz benne. Itt lenne muszáj a tudatos rálátás és döntés, hogy benne maradok így is.
Ehhez Bizalom kell.
Ha pedig az sincs, akkor akarni kell bízni és megnyitni magam a másiknak annak ellenére, hogy a tudatalattim és az idegrendszerem mindent megtesz, hogy meneküljek el.
Másik probléma, hogy mindaddig, amíg a szülők felé érzett elfojtott düh le van tiltva, amíg az irántuk való tanult és megkövetelt tisztelet vagy a szeretet és kötődés feléjük erősebb, mint az önmagunkkal való lojalitás, addig mind a FÉLELEM, mind a gyermeki SZERETET(HIÁNY) lesz erősebb mozgatórugója az életnek, és ez fog dönteni viselkedésünkben a párkapcsolatban és minden felnőttkori kapcsolatban is.
Ezért mennek tönkre a kapcsolataink és ezért vagyunk képtelenek a boldogságra.
Ezek felismerése és a belső gyermekekkel, belső érzelemvilágunkkal való munka nélkülözhetetlen és itt kezdődik a felnőttség a kapcsolatban, és a felelősségvállalás önmagunkért.
És ezek a folyamatok szinte kizárólag kapcsolatokban tudnak felszínre jönni és gyógyulni is; hiszen mi magunk is kapcsolatokban sérültünk.
Aki egyedül jól érzi magát, nem biztos, hogy valóban jól is van. Sokszor csak a menekülés van ilyenkor az életforma mögött és a fájdalmas találkozások lehetőségének elkerülése. Az ember társas lény. A kapcsolatokon megéri dolgozni.
A múlt érzelmi feltárása az egyetlen esélyünk a boldog jövőre.
