Mindannyiunk életében időről-időre vannak olyan nehéz helyzetek, melyekkel nem tudunk mit kezdeni. Arcul csap az élet, padlóra kerülsz és fogalmad sincs róla, hogyan állsz fel onnan, vagy hogy egyáltalán fel akarsz -e állni, mert olyan erős a fájdalom. Ilyenkor elveszítjük az önmagunkba, saját képességeinkbe vetett hitünket, hogy van miért felállnunk, van miért összeszedni magunkat, van miért folytatni az utunkat.
Pedig kisbaba korunkban mindannyian egész máshogyan éltünk még. Akkor még nem számított egy-két pofára esés. De három, vagy négy, vagy öt sem. Megfejelted a padlót vagy az asztal sarkát, sírtál egyet (de csak ha volt valaki a közelben), aztán mentél tovább. Újabb fejes, újabb próbálkozás. Aztán csak megtanultál járni, olvasni, evőeszközzel enni és WC-t használni. A felnőtté válás útján azonban jó eséllyel belőled is hatékonyan kinevelték a gyermeki kíváncsiságot, a tanulási vágyat, a kitartást és a lelkesedést.
A nevelés során belénk oltották, hogy veszíteni, hibázni tilos. Ha veszítesz gyenge ember vagy. Ha hibázol büntetés jár. Erre épül az oktatási rendszerünk, és erre épül sok szülő nevelési stratégiája is. Ha valakit nem tanítanak meg arra, hogy a valódi sikerekhez mindig kudarcokon keresztül vezet az út, akkor egyrészt a bukástól félve képtelennek érzi magát sok mindenre, másrészt pedig amikor tényleg elbukik (mert úgyis elbukik párszor az életében), akkor nagyon könnyen fel is adja a küzdelmet, az álmait.
Akinek fogalma sincs arról, hogy mit jelent a feltétel nélküli szeretet, attól gyerekkorában elvették a szeretetet, amikor úgy ítélték meg, hogy azt nem érdemelte ki. Mintha a szeretetet ki kellene érdemelni, mint egy jó jegyet az iskolában, vagy egy üzleti sikert a munkában. Mintha a szeretet számára nem járna alanyi jogon. Mintha őt nem lehetne szeretni olyannak, amilyen, hanem elvárásoknak kéne megfelelnie ahhoz, hogy szerethető legyen. Ezáltal torzul az önértékelése.
Ezen gyermekkori negatív tapasztalataink (szidások, büntetések, csúfolások, kritikák) hatására kirekesztettnek, elhanyagoltnak, szerethetetlennek érezhetjük magunkat és sokan magas falakat emelnek maguk köré.
Ezek a tapasztalatok végül egy erős, tartós tudattalan meggyőződéssé forrhatnak össze a lelkünk mélyén, és ahhoz vezetnek, hogy felnőttkorunkra úgyszólván nem engedjük meg magunknak, hogy tartósan jól érezzük magunkat. Csak nagyon röpke időre fogjuk tudni tolerálni, ha boldogságot érzünk. Biztonságosabbnak, ismerősebbnek, kezelhetőbbnek fogjuk érezni, ha szenvedünk, ha valamilyen probléma lefoglalja a figyelmünket. Ha pedig véletlenül olyan helyre keveredünk, ahol jól bánnak velünk, egyszerűen nem hisszük el, gyanakodni kezdünk…
Márpedig nem az az erős, aki bezárja a szívét és falakat emel, hanem az, aki kinyitja újra akkor is, ha súlyos sebeket kapott. Aki az új helyzetekben vállalja önmaga sebezhetőségét, aki kockáztat, még ha többször is elbukik. Csak így tud a saját tapasztalataiból tanulni és ezáltal megerősödni. A külső támadás soha nem jelent igazi veszélyt, ha belül erősek vagyunk, de aki belül gyenge, az gyorsan és hatékonyan képes önmagát felemésztve pusztítani.
Ilyenkor szorult helyzetünkben a figyelmünket nem arra fordítjuk, nem arra fókuszálunk, hogyan juthatunk ki a gödörből, hanem önmagunkat ostorozzuk, hogy miért pont velünk történik ez meg… Az önsajnálattal beleragasztjuk magunkat az áldozatszerepbe, értékes energiát veszünk el magunktól, amit a helyzetünk megváltoztatására tudnánk fordítani. Ehelyett az önsanyargatás miatt, már nem attól szenvedünk, ami tulajdonképpen velünk történt, hanem attól, amit emiatt magunkkal művelünk, magunkat pusztítjuk.
Megtanultuk a negatív szemléletmódot, abban a hitben, hogy ily módon nem érhet minket túl sok csalódás. Az önsanyargatással paradox módon ösztönösen védjük magunkat, önmagát beteljesítő jóslatokat generálunk magunkkal szemben, attól való félelmünkben, hogy a rossz dolgok újra meg fognak történni velünk. Hogy ezt elkerüljük, sokszor külső pótszerekhez nyúlunk.
Sajnos fogyasztói társadalomban élünk, ahol megszoktatták velünk, hogy mindenre van instant, azonnali külső megoldás. Beveszünk egy bogyót a reklámozott csodaszerből és máris megoldódik a problémánk. Ha nem szeretjük eléggé magunkat, azt hisszük „megvehető” formában hozzájuthatunk a szeretethez.
Az igazi önelfogadáshoz azonban hosszú, rögös út vezet. Meg kell keresni a megfelelő eszközöket saját magadban és meg kell tanulni alkalmazni azokat a nehéz élethelyzetekben. Ez akár sok sikertelenséget és kudarcot is maga után von. A lényeg éppen az, hogy nem bünteted magad a kudarcaid miatt. Nem tartod magad tökéletesnek, de nem is tartod bajnak ezt. Megérted, hogy az élet jó dolgai mellé sokszor nehézségek, visszautasítások, mélypontok is társulnak és nem görcsölsz ezen. Mert pont úgy tudsz csak fejlődni, ha elfogadod azt, aki most vagy. Minden fájdalom, szenvedés, veszély akár egy lehetőség is lehet, hogy önmagadat próbára tedd és legyőzd a félelmeidet.
