Amennyiben azt érezzük, hogy az idő nagy részében szenvedünk, harcolunk, elégedetlenek-, frusztráltak-, szorongók-, dühösek-, önzőek-, féltékenyek vagyunk, jobb, ha tudjuk, hogy valószínűleg az egónk irányítja az életünket. Ilyenkor nem marad hely, idő, energia a boldogságra, elégedettségre, örömre, békességre, szeretetre.
Napjainkban egyre terjed az a meggyőződés, hogy mindig a győzelem a cél. Pedig bizonyithatóan az egó kordába tartása által sokkal inkább elérhető a jólét, a növekedés, a hatékonyság mint a harsány önmegvalósítási törekvéssel.
Az EGO abból az élményből fakad, hogy folyamatosan pásztázzuk, figyeljük a külvilágot, folyamatosan összehasonlítjuk magunkat másokkal és sürgető kényszert érzünk arra, hogy kedvezőbb fényben tüntessük fel magunkat.
Ezáltal az EGÓ a játszmáink táplálója lesz. Valójában ez az emberek önértékelési zavarából táplálkozik. Abból a torz elképzelésből, mely szerint rangsor állítható ember és ember között, és ez a rangsor mindenkire egyaránt érvényes. A legtöbb ember vagy alul-, vagy túlértékeli önmagát; csak kevesen gondolják mindenkivel egyenrangúnak magukat. Automatikusan elhelyezkednek a rangsor egyik szintjén, vagy beletörődnek abba a helybe, amit mások jelöltek ki számukra.
Valójában ez a ranglétra csak a fejünkben létezik.
Amikor például azt mondja az arrogáns férj, feleség, főnök, szülő hogy „majd én megváltoztatlak!” vagy ha nem is mondja ki ezt hangosan, hanem csak legbelül gondolja, akkor ezt felsőbbrendűségi érzésből teszi. Ez abból a torz elképzelésből születik meg, hogy az én igazságom értékesebb a tiédnél.
Ennek viszont kivétel nélkül mindig pusztítás az eredménye. Erőszakkal nem lehet harmóniát teremteni. A pusztítás történhet kifelé, veszekedések, egymással való kicseszések, bosszúállás, fizikai vagy lelki terror formájában, vagy pedig befelé, aminek elfojtás, szorongás, frusztráció, és gyakran betegségek lesznek a következményei.
Az ítélkezés, panaszkodás, megsértődés a kedvenc eszközei egónknak, hogy erősítse magát. Ilyenkor úgy érezzük mi vagyunk a jók. A személy vagy szituáció, amiről panaszkodunk, ítélkezünk pedig a rossz.
Ismereteink viszont korlátozottak, ez tény. Legyen szó akár embertársainkról akár a körülöttünk lévő világról. Az ego pedig mindig valami ismeretének a hiánya. Ennél fogva úgy tudom kézben tartani a saját egóm, hogy tudatosítok magamban bizonyos dolgokat, érzéseket.
Végül is nem az egóval van gond, hiszen nélküle nem léteznénk, hanem azzal, ha átveszi fölötted, a magasabb éned, a lelked fölött az irányítást. Ha a nagy én, a felettes én, az örök részünk az irányító és az egónk ennek van alárendelve, akkor békességben, boldogságban, kreatívan, örömben, szeretetben éljük az életünket. Ha viszont az ego veszi át az irányítást, és végleg elveszítjük a kapcsolatot felettes énünkkel, akkor félünk, haragszunk, szorongunk, törtetünk, ítélkezünk, és nagyon sokat csalódunk…
Tulajdonképpen az érzelem, amely az egó minden tettét irányítja az maga a félelem. A félelem, hogy senkik vagyunk. A félelem, hogy értelmetlenül létezünk. A félelem a haláltól és megsemmisüléstől.
Abszolút értelemben nem birtoklunk semmit itt a Földön. El kellene tehát engedni a dolgokhoz való ragaszkodást. A birtoklás, tehát a tulajdon fogalma, csak egy fikció, melyet az egó hozott létre azzal a céllal, hogy ki tudjon magaslani, ki tudjon tűnni és különlegesnek érezze magát. Ezért, ha más többet tud, többet tud megtenni, több tulajdona van, akkor az egó fenyegetve érzi magát a „Kevesebb vagyok” érzés által.
Ekkor az egó rögtön megpróbája helyreállítani az egyensúlyt, úgy, hogy elkezdi kritizálni a másik ember értékét, tulajdonát, képességeit vagy tudását.
Igy hát végső soron saját büszkeségünk, felsőbbrendűségi érzésünk rengeteg olyan cselekedettől tart vissza minket, mellyel megmenthetnénk sok emberi kapcsolatunkat, elérhetnénk egy fontos célunkat, vagy tehetnénk egy lépést olyan irányba, mellyel egyértelműen elismerjük mi is hibázunk. Mert hibázni nem szabad – ezt nevelik belénk gyermekkorunkban, az iskolarendszer is ezt kivánja meg tőlünk, ezért felnőttként is óvakodunk attól, hogy hibázzunk. Ha pedig mégis előfordul, akkor igyekszünk magyarázatot találni – általában egy külső tényező formájában. Magyarázatot, melyet nemcsak mások számára tákolunk össze, hanem sokszor önmagunknak is behazudjuk azt.
Felejtsd el az egó-t. Nem vagy felsőbbrendű. Semmilyen élőlénynél nem vagy felsőbbrendűbb. Mindannyian hibázunk, mindannyian elbukunk néha, de épp ezek a hibák vezetnek el a sikereinkhez. De csak akkor, ha önmagunkba nézünk és változtatunk.
Van egy mindenre érvényes örök sorrend: elfogadni, megismerni, változni. Addig, amíg nem tudsz valamit/valakit elfogadni, esélyed sincsen megismerni, és megismerés nélkül lehetetlen a változás. Ami a megismerés révén sokszor automatikusan következik be…
Vagyis azokat a negatív programokat, melyek gátolják valódi énünket ideje lenne átírni, megszelídíteni. Ezt tudatos munkával megtehetjük akár önerőből, de ha nem megy érdemes segítséget kérni.
Valós hiteles egónk elérése egészséges önbecsülést jelent, olyasvalakiét, aki tisztában van saját korlátaival, semmi szüksége arra, hogy támadjon másokat, sem pedig arra, hogy folyton védekezésbe húzódjon, valahányszor megbántódik, ugyanakkor határozottan ismeri saját értékeit, és pontosan tudja, mire képes. Ehhez szerénység, szellemi gyarapodás, rugalmas és nyitott gondolkodás is társul. Egészséges egónk képes kívülre helyezni a figyelmet, azáltal, hogy más szempontjába is képes helyezkedni, ezzel fokozza az empátiát, az együttérzést és végső soron a szeretetet mások iránt.Ezáltal hiteles énazonosság alakítható ki, ami magában foglalja a többieket is anélkül, hogy elveszítené saját magát.
