Ha jobban belegondolsz, kevés ember van az életedben, akinek ne lenne valami a „számláján”, aki ne bántott volna meg valamivel. A paletta elég széles lehet: esetleg elfelejtette a szülinapodat, megcsalt, keresztbe tett, bosszút állt valamiért, érzelmileg zsarolt stb. Ez azonban csak látszólag van így. Persze a sérelmeid, amit mások akarattal vagy akaratlanul okoztak neked lehetnek jogosak, ahogy az sem kérdés, hogy hibátlan ember és tökéletesen tiszta kapcsolat sem létezik. A lényeg az, hogy volt, van és lesz is olyan élethelyzet, amelyben neked jut az áldozatszerep.
Ilyenkor 2 út áll előtted:
A lelkileg gyengébb, vagy mondhatjuk úgy is, hogy önmagukat kevésbé szerető emberek választása a beletörődés. Az a hiedelem, hogy ők mindig áldozatok. Aki nem szereti magát eléggé, az beletörődve tűr, derekasan viseli a rá aggatott áldozatszerepet ezáltal kiszolgáltatva magát másnak.
A másik út azoké, akiknek van némi önbecsülésük. Azoké, akik tudják, hogy többet érdemelnek, ezért fellázadnak, amikor valaki szembemegy az érdekeikkel és a jó érzésükkel. Velük már nem lehet bármit megcsinálni, mert képesek visszacsapni keményen. Harcolnak, bosszankodnak vagy visszatámadnak, hogy elkerüljék a kizsákmányolást és a még nagyobb sérülést, amit a helyzetben maradva elszenvednének.
Viszont ugyanúgy ők is áldozatok. Pont azért, mert veszik a lapot és elfogadják a nekik osztott szerepet. Nem ismerik fel, hogy azért áldozatok, mert bár kemények, felvették a mások által rájuk osztott szerepet. Ezzel ugyanis hozzájárulnak, vagy épp ők maguk teremtik meg a bántó és bántott közti egyenlőtlenséget.
Mert mi is történik ilyenkor valójában?
Amint valaki úgy érzi, hogy alacsonyabb szinten van a másiknál, elkezd kompenzálni.
Ha ez a kompenzáció összetörést jelent, akkor önmagát pusztítja vele, ha pedig kitörést, akkor a környezetét.
Áldozatszerepből nem lehet pusztítás nélkül kikerülni. Ezért jobb, ha eleve fel sem veszed ezt a szerepet.
De hogyan tudod ezt elérni?
Mindenekelőtt fontos, hogy megértsd, hogy ha valaki ártott neked, az a tettét nem ellened követte el.
Van egy egyszerű pszichológiai tény, aminek az a lényege, hogy nem vagy Te olyan fontos, mint amilyennek hiszed magad. Aki kárt okoz neked, annak nem az a fő motivációja, hogy rosszat tegyen neked, hanem az, hogy önmaga számára jót.
Csak az ego mondatja azt velünk, hogy mi vagyunk minden cselekvés mozgatórugója. Sok embernek érdemes lenne megérteni és elfogadni, hogy a világegyetemnek csak egy parányi része vagyunk és nem szükséges sem alá sem fölérendelnünk magunkat másnak.
Innen ered a tévedésünk, hogy az emberek jelentős része azt hiszi, hogy a megbocsátással valami nagylelkű ajándékot ad (vagy adna) át kegyesen a másik ember számára. Hogy végre az áldozatszerepből kitörve most ő kerülhet feljebb ellenfelénél. Az egyik ember „kegyesen megbocsát” és ezért hiszi, hogy ő különb a másiknál, a másik típus pedig dühösen bosszút forral. Persze mondhatnánk, hogy aki kegyesen megbocsát az nemes lélekre vall (még ha egy életen át hallgathatod aztán tőle, hogy valamikor milyen szemét voltál vele), mégis igazából mindkét út az ego diadala a szeretet fölött!
Mindez pillanatok alatt lezajló tudattalan döntés következménye, viszont a megbocsátani képtelen ember akár egy életen át képes cipelni a sértődöttsége terhét, ezáltal pedig értékes energiákat vesz el saját magától.
Aki pedig úgy gondolja, hogy azáltal lesz felsőbbrendű, hogy „kegyesen megbocsát” az eredeti problémát, konfliktust ezzel még nem oldja meg kettőjük között.
Ugyanis az emberi kapcsolatokban soha nem az a lényegi kérdés, hogy ki hibázott, hanem az, hogy a két ember együtt keresi-e a megoldást.
Aki valódi változást szeretne, az jobban teszi, ha nem elégszik meg a másik fejének leordításával vagy a nagylelkű megbocsátással anélkül, hogy megkeresné a valódi okokat. Mert mind az elkövetett tetteknek, mind pedig az azokra adott reakcióknak erős mozgatórugói vannak – és ezeket érdemes megérteni.
Akármilyen hihetetlennek hangzik a megbocsátás szempontjából vajmi kevés jelentősége van annak, hogy a másik ember miért követte el ellened azt, amit elkövetett. Véletlenül tette? Emberből van ő is, hibázott. Szándékosan tette? Ha megismernéd a teljes élettörténetét, akkor megtalálnád azokat a gyenge pontjait és gyermekkori lelki sérüléseit, amelyek hatására ilyen erkölcsi mélységbe süllyedt.
Igy pedig már nem lehetsz rá dühös, legfeljebb sajnálhatod (bár ez is a lenézés egy formája) vagy megértheted és elfogadhatod, hisz amit tett az nem rólad szólt, hanem róla.
Teljes tévedés ha azt gondoljuk, hogy a megbocsátás minden esetben egyet jelent a kapcsolat folytatásával. Ha úgy látjuk jónak, dönthetünk úgy is, hogy megbocsátunk, és nem akarjuk folytatni a kapcsolatot.
A lényeg, hogy tudod, kire haragszol Te valójában? Nem, nem arra, aki kicseszett veled. Te önmagadra haragszol. Azért, mert hagytad, hogy ezt tegyék veled. Mert nem ismerted fel, hogy kihasználnak. Minél személyesebben érintve vagy valamiben, érzelmileg minél közelebb áll hozzád valaki annál nehezebben megy a megbocsátás. Egy tőled távol álló alávaló személynek eszedbe sem jut, hogy meg kellene bocsáss, mert nem is haragszol rá. Pedig az alávaló tett alávaló tett marad, bárki ellen is követik el, és a kiváltó ok sem függ attól, hogy éppen ki a sértett. Egyedül a saját viszonyulásod az, ami miatt felhatalmazva érzed magadat arra, hogy a másik ember fölé emelkedve megbocsáss vagy ne bocsáss meg.
A megbocsátás tehát nem a másik emberről szól, hanem rólad. Arról, hogy Te mennyire érzed fájdalmasnak a történteket.
Úgyhogy a megbocsátást kezdd önmagaddal!
Bocsáss meg magadnak, amiért hagytad, hogy kihasználjanak. Bocsáss meg magadnak, amiért nem megfelelő embert választottál társadnak. Bocsáss meg magadnak, amiért nem tudod higgadtan és konstruktívan kezelni azt, hogy az életedben résztvevő emberek hibáznak.
A megbocsátást kezdd önmagaddal – és ha ez sikerül, akkor másnak már nem is kell megbocsátanod. Csak igy léphetsz aztán tovább…
