Elkeserit, elszomorit mennyire felszínes, látszatvilágban élünk. Sajnos tisztában vagyok vele, hogy ez most nem sok embert érdekel, mert emberi természetünk velejárója, hogy igyekszünk alkalmazkodni ahhoz a világhoz, amelyben élünk, túlélni és „jól” élni.
Fogyasztói világban élünk, ahol mindenből sokat „kell” használni, akkor vagyunk trendik.
Sopánkodunk a globális felmelegedés, klimaválság miatt, miközben kidobjuk, lecseréljük az alig használt dolgainkat, ruháinkat, mert már meguntuk a színét, vagy netalán már tavalyelőtti és nem elég divatos. Felhalmozódott dolgaink között egyre nehezebben tudunk differenciálni, mennyi és mi is a valós szükségletünk. Szükségleteink túlnyomó részét az egyre növekvő piaci trendek, a médiákból ránk zúduló szenny határozza meg. Meggyőznek minket: szükségünk van mindarra, amire csak azért vágyunk, mert belénk nevelték.
A vágyat épp annyira ember hozza létre, mint az árut, amellyel a vágyakat kielégitjük.
Thomas Merton már 1948-ban így kesergett: társadalmunk arra törekszik, hogy az emberi test minden porcikáját felizgassa, s a mesterséges izgalom csúcsán tartsa, hogy végsőkig fokozzon minden emberi vágyat: minél több új kívánságot és szenvedélyt ébresszen föl, csak azért, hogy eláraszthassa őket a gyáraink, filmstúdióink és egyéb üzemeink termékeivel. Folyamatosan pattanásig feszített vágyakkal élünk, és emiatt sokan kielégítetlenek, ingerültek, szorongók, egy olyan addiktív folyamat foglyai, amely elidegeníti őket a valóságos igényeiktől, a valóságos érzéseiktől, a valóságos gondjaiktól – a valóságos élettől.
A jóléti társadalom kínálta lehetőségekből valahogy nem a több tudás, nagyobb műveltség, növekvő önfejlesztési és kulturális igény jellemző ránk, hanem a felszínesség, a külsőségek hajszolása.
Az emberi kapcsolatainkat is ez hatja át. Még a párválasztásban is sokszor az aktuális trend érvényesül, a valós érzések figyelmen kívül maradnak.
Ezért a férfiak örök versengése, ezért a küzdelem, a karrier, a pénz, a hatalom. És úgyszintén ezért a nők örökös önkínzása, a harc a kilókkal, a fiatalos test, a smink, a szép ruha, ékszer stb. A férfiak küzdenek pénzért, hatalomért, mert azt számukra sokkal könnyebb elérni, mint a nők nyelvén megtanulni és empátiával, érzékenységgel helyettesíteni. Igy inkább drága pénzért kilóra szeretnének szerelmet vásárolni. A nőknek pedig könnyebb „árulni” magukat, mint elfogadtatni, megszerettetni. Többnyire látszatkapcsolatok keletkeznek csupán, amik túl felszínesek ahhoz, hogy kiállnák az idő próbáját. Ezek a látszatkapcsolatok valójában nem tesznek boldoggá, addig maradnak életképesek amig sikerül fenntartani a sokak által irigyelt látszatot.
„A társadalom egyik nagy problémája az, hogy
az emberek megkérdezik, mit csinálsz, hogy
kiszámíthassák, milyen mértékben tisztelnek téged.” Tom Hardy
Régen egy egyszerű, szerény élet keretei közt a mélyebb tartalmak kerültek előtérbe, s a kommunikáció is jobban működött. A luxus, a kényelem végső soron többet árt, mint használ. Akinek reggel be kell gyújtani a kályhába, hogy ne fázzon, a meleg sokkal boldogítóbb érzés, mint annak, aki megszokta a padlófűtést. Vagy egy munkás, aki mindennap keményen megdolgozik azért, hogy étel kerüljön a családja asztalára másképp viszonyul az ételhez, mint aki a fele tányérját otthagyja, mert azt manapság úgy szokás…
Ami magától értetődő és megszokott, azt nem vagyunk képesek értékelni.
Van az a mondás, hogy jó dolgunkban elmegy az eszünk…ezért most nem lesz népszerű az, ami olykor célszerű: vagyis nem ártana időnként éhezni, fázni, jól elfáradni, ugyanis a nélkülözések legalább részben ráébresztenének bennünket arra, hogy milyen jól is megy nekünk ebben a modern, „tökéletes”, csillogó látszatvilágban.
