Szinte mindannyian úgy vagyunk vele, hogy szeretnénk rendezett, tervezett életet élni, hisz igy jobban eligazodunk a világ dolgai között és viszonylag biztonságban érezhetjük magunkat. Ám sokszor nagyon magas árat fizetünk azért, hogy meglegyen ez a hamis biztonságérzetünk. Amikor a szőnyeg alá söprés technikájával érjük el azt, hogy a boldogság, gondtalanság, már-már tökéletesség látszatát keltjük, tulajdonképpen egy illúziót kergetünk és sajnos előbb vagy utóbb mindig megfizetjük valamilyen formában az árát.
Sokszor pusztán arról van szó, hogy nem akarunk panaszkodni, negatívnak, gyengének, gyávának tűnni, minket márpedig ne sajnáljon vagy ne nézzen le senki. Ez igy érthető is lenne, viszont a módszer, vagyis a szőnyeg alá söprés, úgy tenni mintha mi sem történt volna, mintha nem lenne semmi probléma elfojtáshoz vezet. Az elfojtott érzelem, sérelem, negatív energia pedig valahol valamilyen formában utat tör magának, a következményei pedig különböző testi, lelki betegségek lesznek. Nem a negatív érzelmek ölnek meg, hanem az elfojtás. Ami ki tud jönni, az nem fog megbetegíteni.
Éppen ezért kell kibeszélni, megmutatni, kivetni magunkból. Visszatérni újra és újra a fájó érzésekhez. De nem azért, hogy benne ragadjunk az áldozatszerepben, hanem éppen azért, hogy ki tudjunk jönni belőle.
Ehelyett, ha valami nem stimmel, elkeseredsz, és reménykedsz benne, hogy majd elmúlik, és hogy legközelebb majd minden másképp lesz. Anélkül persze, hogy Te magad bármit is változtatnál.
Ilyenkor valójában a tudatlanság, felelőtlenség és büszkeség álcái mögé bújunk.
Azt gondoljuk, amiről nem tudunk az nem létezik. Ugyan ki szereti keresni az összefüggést a felnőttkori problémák és a gyermekkorban átélt hatások között? Nem tulajdonítunk neki jelentőséget. A szülőket sokszor egyáltalán nem a rossz szándék vezérli. A szülői félrenevelés eredménye gyakran csak évek vagy évtizedek múlva jelentkezik. A kudarcok során felvett áldozatszerep sem biztos, hogy azonnal üt vissza. És emberi kapcsolataink sem egyik pillanatról a másikra mennek tönkre, hanem a szép lassan adagolt mérgek emésztik fel fokozatosan. Ezért nagyon fontos, hogy figyeljünk a környezetünk visszajelzéseire velünk kapcsolatban.
Egy másik példát használva amikor úgy érzed csúnyán kihasznált valaki, akiben megbíztál és padlón vagy lelkileg, esetleg anyagilag is, áldozatnak érzed magad nem is kérdés. Egyedül a másik ember a hibás, hiszen ő használt ki téged, és úgy érzed ebben a történetben neked nincsen semmi felelősséged. Nagyon jól hangzik mindez, hiszen a pillanatnyi kényelmet szolgálja a felelősség elhárítása. A kényelem ára a szenvedés. Nem azonnal fizetjük meg, hanem csak idővel – de onnantól folyamatosan. Ilyenkor nem az a tanulság, hogy ha valami nem jött össze az életedben, akkor kezdd el vádolni magadat, hanem azt, hogy érdemes meglátnod a tanítást. Életed leckéit ugyanis senki más nem fogja megtanulni helyetted, és ha Te sem teszed meg, akkor egyre keményebb formában ismétlődnek majd meg. Röviden figyeld meg és keresd meg milyen hatással vannak a tetteid a másikra és a kellő időben és módon változtass, ha szükséges.
Van az emberi büszkeségnek egy nagyon kártékony fajtája, mégpedig az, hogy megőrizzük saját tévedhetetlenségünk mítoszát. Nem az, amikor valaki a kemény munkával elért eredményére büszke, hanem amikor önmagunk és mások előtt sem akarjuk belátni, hogy hibázunk. Ez az önigazolási trükkje az önbizalomhiányban szenvedő embereknek. Ha ugyanis belátnánk, hogy időnként mi is hibázunk akár nagyot is, akkor tovább csorbulna a tekintélyünk a saját szemünkben, és attól rettegünk, hogy másokéban is.
Emberek vagyunk, mindannyiunkban ott van a folyamatosan érvényesülni próbáló ego, ezért nem kell rosszul érezzük magunkat. Akkor van gond, ha nem állunk készen a fejlődésre, nem keressük az összefüggéseket, az okokat, ha bezárjuk az elménket a változás előtt.
Tulajdonképpen egy rettenetes terhet rak le az ember amikor úgy dönt, hogy nem fog többé színészkedni. Bevehet az ember annyi tablettát amennyit akar – ha úgy tetszik „valóságcsillapitókat” használunk – a szorongásnak, betegségnek nem lesz addig vége, amig a színészkedésnek nincs vége, amig meg nem engeded magadnak, hogy önmagad légy. Az legyen tehát a célod, hogy találd meg a valódi önmagadat, azokat a vágyakat, motivációkat, amik a tieid és nem a környezeted ruházta rád, amit mások elképzeltek, hogy jó lenne neked és te esetleg még gyerekként átvetted őket.
